Kedves Olvasók!
Az összes, karanténról szóló bejegyzésemben szót ejtettem a beszélgetések fontosságáról. Ma ennek a gondolatnak a mentén fogok haladni. Nem szándékom a negatív jövőkép festése, én is reménykedem abban, hogy hamarosan, ha a járványhelyzet úgy engedi, visszatérhessünk a jelenléti oktatása. A mai téma azonban nem csak a bezártság idején aktuális, és kiemelten fontos lesz az elkövetkező években is: hogyan ismerjük meg gyermekeinket. Most, hogy nem találkozhatnak kortársaikkal, ránk hárul a felelősség egy része abban, hogy társai legyünk.
Ha ez a kérdés felmerül, legtöbbünknek először a generációs különbségek („szakadékok”) jutnak eszünkbe, melyek miatt más világot tapasztalnak gyerekeink, mint mi magunk. Bizony nem könnyű áthidalni ezeket az eltéréseket, mégis, ez a feladat elsősorban a szülőkre (és a pedagógusokra) hárul, és kapaszkodhatunk abba, hogy a saját gyerekeinkről van szó, akinek életében a kezdetektől részt veszünk.
De miért is olyan fontos, hogy mélyen megismerjük a gyermekünket?
- Mert meg is akarjuk. Ezt az érzést minden szülő ismeri, bemutatni sem kell. Kérdés az, hogy mennyire mélyre kell ásnunk ahhoz magunkban, hogy fel is fedezzük.
- Mert a gyerekünknek fontos, hogy elfogadó környezetben éljen. Ha ismerjük, akkor könnyebb számunkra is, hogy elfogadjuk hibáival együtt, és megértsük, mit miért tesz. Ez a fajta biztonság pedig olyan, amit mindannyian vágyunk és igénylünk.
- Mert így felkészíthetjük az élet kihívásaira.
- Mert így mindig úgy segíthetünk, ahogy az számára egészséges.
- Mert így megtanulja ő is, hogy bánjon embertársaival.
- Mert így könnyebben elfogadja a tanácsainkat is.
- Mert mindenkitől tanulhatunk. Ők ismerik a világ egyik részét, mi a másikat. A jövő pedig az Övéké, így szükséges, hogy a tudást megosszuk egymással, és belássuk, hogy gyermekeink tudhatnak olyan dolgot, amit mi nem, és tanulhatunk tőlük, sok esetben önmagunkról is.
De hogyan is tudunk közelebb kerülni hozzájuk? A következőkben erről lesz szó.
Empátia. A készség, hogy bele tudjuk élni magunkat a másik helyzetébe, itt is elengedhetetlen lesz. Jó, ha apró kérdésekkel kezdünk. A „Milyen volt a napod/órád/stb.?” helyett kérdezzünk konkrétabban, pl.: „Mi jó történt veled ma?”, „Milyen új dolgot tanultál ma?”. Ezek a fajta kérdések fogják arra késztetni a gyerekeket arra, hogy maguk is számot vessenek az eseményekkel, de közben ne kelljen azon törniük a fejüket, hogy mit is mondhatnának (ami valójában nehéz feladat, nem véletlenül mondják sokszor, hogy „Semmi.”). Ha eddig nem voltak ilyenfajta beszélgetéseink, előkészíthetjük a kapcsolatunkat erre az új ösvényre.
Járjunk utána annak, hogy milyen világban élnek. Milyen zenéket hallgatnak, mivel játszanak, milyen fogalmakat használnak. Így mi is biztosabban mozgunk a vele való beszélgetésben, és az esetleges veszélyforrásokat is időben felismerhetjük
Ezen kérdések mellé lehet behozni a mélyebb témákat. Előnyös, ha az ő érdeklődése mentén haladunk. Kérdezzük meg ne csak azt, mit olvas, játszik (akár valamilyen digitális eszközön), hanem azt is, miről szól az adott, mit jelent az számára. Lehet, hogy sokszor érthetetlen lesz, amit mond, ilyenkor utána is járhatunk, ha nem akarjuk faggatni minden kérdéssel. Ha olyan a program, pl. tévé vagy sorozat, és beleegyezik, csatlakozzunk hozzá, ez is kiváló beszélgetésindítás lehet. Amellett, hogy meghallgatjuk, amit ő mond, beszélhetünk a saját dolgainkról is. Fontos, hogy gyerekek lássák, a szülők is emberek, és személyiségek. Ez elősegíti a hosszútávú kötődést és megértést.
Nagy kérdés az, hogyan beszélgetek a gyerekemmel a személyes életéről, társas kapcsolatairól. Ez különösen a kamaszkor idején aktuális, de jobb, ha előbb elkezdjük építeni az alapokat. Jelöljük ki a kereteket számára és magunk számára is. Ne várjuk el, hogy mindenről beszámoljon, viszont adjunk teret, hogy megossza, amit akar. Nem megyek most bele részletesen a kamaszokkal való kommunikáció részleteibe, mert az egy külön bejegyzést igényelne (és túl is nyúlna rajta). Lentebb olvashatják azokat az alapelveket, melyeket érdemes szem előtt tartanunk, korosztálytól és témától függetlenül.
Fontos szem előtt tartanunk, hogy a nyitó lépést megtenni a mi feladatunk lesz, és ne ijedjünk meg, ha esetleg ellenállásba ütközünk először. Szokatlan lesz neki, ha elkezdünk érdeklődni az olyan dolgai iránt, melyekről eddig nem beszéltünk. Ez nem ellenünk, hanem az új helyzet ellen irányul. Később is előfordulhatnak nemek, ez része a közös útvonal megtalálásának, ne hagyjuk, hogy ezek eltántorítsanak.
Ne faggatózzunk. Ha a beszélgetés vallatás formáját veszi fel, az mindkét felet csak elidegeníti és kiveszik az igazi beszélgetések őszintesége, mélysége és örömtelisége az interakciókból. Ez egy kölcsönös folyamat, két egyenlő féllel.
Végül jöjjenek az alapelvek, melyeket érdemes lehet szemünk előtt tartani:
- Hallgassuk és halljuk meg. Ne csak a szavakat, amiket mond, hanem amiket ezek a szavak magukkal hordoznak. Ehhez elengedhetetlen az empátia. Idővel könnyebbé válik, ahogy jobban megismerjük a gyerekeinket.
- Legyünk nyitottak. Akármilyen irányt vesz a beszélgetés, akármit is mond beszélgetőtársunk, azt fogadjuk el, hiszen tőle jön. Ne vitassuk, ne akadályozzuk meg a mondatai befejezésében, és ne fejezzük be helyette a mondatait. Nyissuk meg neki a teret arra, hogy önmagát nyilvánítsa ki, akkor is, ha ez pár perc néma csenddel jár.
- Elsődleges célunk az ő megértése, és ne a saját oldalunk kinyilvánítása legyen. Ha ezt magunkévá tesszük, a következő elv alkalmazása is könnyebbé válik.
- Válaszoljunk, és ne reagáljunk. Amit mondunk neki, az kötődjön ahhoz, amit ő mond, és ne csak biflázzuk, ami hirtelen eszünkbe jut.
- Legyünk őszinték. Amit mondunk, az mindig az legyen, amit mi igaznak vélünk. Ez nem egyenlő azzal, hogy mindent megosztunk (fontos a gyermek életkorát is szem előtt tartani).
- Legyünk önmagunk. Ahol helyét érezzük, nyilvánuljunk meg személyesen is. Legyen az múltbéli tapasztalat, élmény, érzés (akár „negatív” is, pl. félelem a járványtól) is. Vállaljuk fel hibáinkat, sebezhetőségünket. Elsőre hihetetlennek tűnhet, de sokkal könnyebben bíznak a gyerekek bennünk ezután.
- Ne legyen célunk a nevelés. Ezek a beszélgetések nem erről szólnak. Ha valamelyik beszélgetés során mégis felmerül valamilyen tanulság, akkor azt vonjuk le közösen, elemezzük, mit jelent számukra. Ez nem egyenlő a neveléssel.
- És végül: tanuljunk gyerekünktől. A fiatalok bölcsek, és őszinték. Az idő tanítja meg nekik azt, hogy nem szabad mindent kimondani. Sokszor látják máshogy a világot, számunkra szokatlan módon, és új megvilágításba helyezhetnek dolgokat, és akár azt is, ha mi magunk valamit rosszul csinálunk. De nem csak hogy tanulhatunk, hanem energiát is meríthetünk ezekből a beszélgetésekből: gyermekeink szeretet megnyilvánul majd egy elejtett szóban, mondandóban, abban, ahogy ránk néz vagy akár megölel. Adjuk meg magunknak a lehetőséget, hogy szeressünk és szeretve legyünk.
Utóiratként pedig ajánlok egy előadást hasznos kommunikációs technikákról: