Kedves Olvasók!
Az összes, karanténról szóló
bejegyzésemben szót ejtettem a beszélgetések fontosságáról. Ma ennek a
gondolatnak a mentén fogok haladni. Nem szándékom a negatív jövőkép festése, én
is reménykedem abban, hogy hamarosan, ha a járványhelyzet úgy engedi,
visszatérhessünk a jelenléti oktatása. A mai téma azonban nem csak a bezártság
idején aktuális, és kiemelten fontos lesz az elkövetkező években is: hogyan
ismerjük meg gyermekeinket. Most, hogy nem találkozhatnak kortársaikkal, ránk
hárul a felelősség egy része abban, hogy társai legyünk.
Ha ez a kérdés felmerül, legtöbbünknek
először a generációs különbségek („szakadékok”) jutnak eszünkbe, melyek miatt
más világot tapasztalnak gyerekeink, mint mi magunk. Bizony nem könnyű
áthidalni ezeket az eltéréseket, mégis, ez a feladat elsősorban a szülőkre (és
a pedagógusokra) hárul, és kapaszkodhatunk abba, hogy a saját gyerekeinkről van
szó, akinek életében a kezdetektől részt veszünk.
De miért is olyan fontos, hogy mélyen
megismerjük a gyermekünket?
- Mert meg is akarjuk. Ezt az érzést minden
szülő ismeri, bemutatni sem kell. Kérdés az, hogy mennyire mélyre kell ásnunk
ahhoz magunkban, hogy fel is fedezzük.
- Mert a gyerekünknek fontos, hogy elfogadó
környezetben éljen. Ha ismerjük, akkor könnyebb számunkra is, hogy elfogadjuk
hibáival együtt, és megértsük, mit miért tesz. Ez a fajta biztonság pedig
olyan, amit mindannyian vágyunk és igénylünk.
-
Mert így felkészíthetjük az élet
kihívásaira.
- Mert így mindig úgy segíthetünk, ahogy az
számára egészséges.
- Mert így megtanulja ő is, hogy bánjon
embertársaival.
- Mert így könnyebben elfogadja a
tanácsainkat is.
- Mert mindenkitől tanulhatunk. Ők ismerik a
világ egyik részét, mi a másikat. A jövő pedig az Övéké, így szükséges, hogy a
tudást megosszuk egymással, és belássuk, hogy gyermekeink tudhatnak olyan
dolgot, amit mi nem, és tanulhatunk tőlük, sok esetben önmagunkról is.
De hogyan is tudunk közelebb kerülni
hozzájuk? A következőkben erről lesz szó.
Empátia. A készség, hogy bele tudjuk élni
magunkat a másik helyzetébe, itt is elengedhetetlen lesz. Jó, ha apró
kérdésekkel kezdünk. A „Milyen volt a napod/órád/stb.?” helyett kérdezzünk
konkrétabban, pl.: „Mi jó történt veled ma?”, „Milyen új dolgot tanultál ma?”.
Ezek a fajta kérdések fogják arra késztetni a gyerekeket arra, hogy maguk is
számot vessenek az eseményekkel, de közben ne kelljen azon törniük a fejüket,
hogy mit is mondhatnának (ami valójában nehéz feladat, nem véletlenül mondják
sokszor, hogy „Semmi.”). Ha eddig nem voltak ilyenfajta beszélgetéseink,
előkészíthetjük a kapcsolatunkat erre az új ösvényre.
Járjunk utána annak, hogy milyen világban
élnek. Milyen zenéket hallgatnak, mivel játszanak, milyen fogalmakat
használnak. Így mi is biztosabban mozgunk a vele való beszélgetésben, és az
esetleges veszélyforrásokat is időben felismerhetjük
Ezen kérdések mellé lehet behozni a
mélyebb témákat. Előnyös, ha az ő érdeklődése mentén haladunk. Kérdezzük meg ne
csak azt, mit olvas, játszik (akár valamilyen digitális eszközön), hanem azt
is, miről szól az adott, mit jelent az számára. Lehet, hogy sokszor érthetetlen
lesz, amit mond, ilyenkor utána is járhatunk, ha nem akarjuk faggatni minden
kérdéssel. Ha olyan a program, pl. tévé vagy sorozat, és beleegyezik,
csatlakozzunk hozzá, ez is kiváló beszélgetésindítás lehet. Amellett, hogy
meghallgatjuk, amit ő mond, beszélhetünk a saját dolgainkról is. Fontos, hogy
gyerekek lássák, a szülők is emberek, és személyiségek. Ez elősegíti a
hosszútávú kötődést és megértést.
Nagy kérdés az, hogyan beszélgetek a
gyerekemmel a személyes életéről, társas kapcsolatairól. Ez különösen a
kamaszkor idején aktuális, de jobb, ha előbb elkezdjük építeni az alapokat.
Jelöljük ki a kereteket számára és magunk számára is. Ne várjuk el, hogy
mindenről beszámoljon, viszont adjunk teret, hogy megossza, amit akar. Nem
megyek most bele részletesen a kamaszokkal való kommunikáció részleteibe, mert
az egy külön bejegyzést igényelne (és túl is nyúlna rajta). Lentebb olvashatják
azokat az alapelveket, melyeket érdemes szem előtt tartanunk, korosztálytól és
témától függetlenül.
Fontos szem előtt tartanunk, hogy a nyitó
lépést megtenni a mi feladatunk lesz, és ne ijedjünk meg, ha esetleg
ellenállásba ütközünk először. Szokatlan lesz neki, ha elkezdünk érdeklődni az
olyan dolgai iránt, melyekről eddig nem beszéltünk. Ez nem ellenünk, hanem az
új helyzet ellen irányul. Később is előfordulhatnak nemek, ez része a közös útvonal megtalálásának, ne hagyjuk, hogy
ezek eltántorítsanak.
Ne faggatózzunk. Ha a beszélgetés vallatás
formáját veszi fel, az mindkét felet csak elidegeníti és kiveszik az igazi
beszélgetések őszintesége, mélysége és örömtelisége az interakciókból. Ez egy
kölcsönös folyamat, két egyenlő féllel.
Végül jöjjenek az alapelvek, melyeket
érdemes lehet szemünk előtt tartani:
- Hallgassuk és halljuk meg.
Ne csak a szavakat, amiket mond, hanem amiket ezek a szavak magukkal hordoznak.
Ehhez elengedhetetlen az empátia. Idővel könnyebbé válik, ahogy jobban
megismerjük a gyerekeinket.
- Legyünk nyitottak.
Akármilyen irányt vesz a beszélgetés, akármit is mond beszélgetőtársunk, azt
fogadjuk el, hiszen tőle jön. Ne vitassuk, ne akadályozzuk meg a mondatai
befejezésében, és ne fejezzük be helyette a mondatait. Nyissuk meg neki a teret
arra, hogy önmagát nyilvánítsa ki, akkor is, ha ez pár perc néma csenddel jár.
- Elsődleges célunk az ő megértése, és ne
a saját oldalunk kinyilvánítása legyen. Ha ezt magunkévá tesszük, a
következő elv alkalmazása is könnyebbé válik.
- Válaszoljunk, és ne reagáljunk.
Amit mondunk neki, az kötődjön ahhoz, amit ő mond, és ne csak biflázzuk, ami
hirtelen eszünkbe jut.
- Legyünk őszinték.
Amit mondunk, az mindig az legyen, amit mi igaznak vélünk. Ez nem egyenlő
azzal, hogy mindent megosztunk (fontos a gyermek életkorát is szem előtt
tartani).
- Legyünk önmagunk.
Ahol helyét érezzük, nyilvánuljunk meg személyesen is. Legyen az múltbéli
tapasztalat, élmény, érzés (akár „negatív” is, pl. félelem a járványtól) is.
Vállaljuk fel hibáinkat, sebezhetőségünket. Elsőre hihetetlennek tűnhet, de
sokkal könnyebben bíznak a gyerekek bennünk ezután.
- Ne legyen célunk a nevelés.
Ezek a beszélgetések nem erről szólnak. Ha valamelyik beszélgetés során mégis
felmerül valamilyen tanulság, akkor azt vonjuk le közösen, elemezzük, mit
jelent számukra. Ez nem egyenlő a neveléssel.
- És végül: tanuljunk gyerekünktől. A
fiatalok bölcsek, és őszinték. Az idő tanítja meg nekik azt, hogy nem szabad
mindent kimondani. Sokszor látják máshogy a világot, számunkra szokatlan módon,
és új megvilágításba helyezhetnek dolgokat, és akár azt is, ha mi magunk
valamit rosszul csinálunk. De nem csak hogy tanulhatunk, hanem energiát is
meríthetünk ezekből a beszélgetésekből: gyermekeink szeretet megnyilvánul majd
egy elejtett szóban, mondandóban, abban, ahogy ránk néz vagy akár megölel. Adjuk
meg magunknak a lehetőséget, hogy szeressünk és szeretve legyünk.
Utóiratként pedig ajánlok egy előadást
hasznos kommunikációs technikákról:
10 módszer egy jobb beszélgetéshez
