Image by pch.vector on Freepik
Nem kérdés, hogy minden szülő átélte már a fáradtságot akár a munka, akár a gyerekek, akár ezek egyensúlyozása miatt (vagy néha az élettárs okán). Ez teljesen természetes. A kérdés sokkal inkább az, hányan beszélnek erről? És, ami még fontosabb: hányan vallják be maguknak vagy ismerik fel a kimerültség jeleit? Hányan tesznek lépéseket azért, hogy saját magukat egyenesbe állítsák, rendbe hozzák, kipihenjék, feltöltsék, megnyugtassák? Azt gondolom, nagyon kevesen tennék fel a kezüket az Olvasók közül. Kérem a kedves Olvasót, magában vegye végig, melyik állítás igaz Önre az alábbiak közül:
- Amennyiben úgy érzem, hogy a családomban engem frusztráló eset történt, lépéseket teszek azért, hogy magamat megnyugtassam.
- Amennyi úgy érzem, hogy akár a gyermekem, akár élettársam megbántott, azt tiszta kommunikációval jelzem felé.
- Amennyiben úgy érzem, hogy kimerült vagyok, gondoskodok magamról azzal, hogy
- olvasok vagy filmet nézek,
- testmozgást végzek,
- valamilyen hobbimnak szentelem magam,
- családtól független társasági életet élek,
- elvonulok, hogy egyedül legyek.
Még egy nagyon fontos pont: nem az a kérdés, hogy másokhoz mérten mennyi terhet cipel a vállán, hanem hogy hogy érzi magát, hogy bírja a feladatok sorát.
Ezek ismeretében hívom most együttgondolkodásra a kedves Olvasókat, elsősorban is - mint azt kitalálhatták már - a szülőket.
A mai világban rengeteg feladat hárul a szülőkre, legyen szó anyáról, apáról, különösen pedig a gyermekeiket egyedül nevelőkről. Nem is kezdenék ezek felsorolásába, úgyis mindenki tudja, mikről van szó. Mindeközben azonban elveszik egy fontos tény: a szülő nem csak szülő. A szülő szerepében ott egy önálló entitás, egy személy(iség). És a pszichológia egyik alapvetése, hogy a szerep nem egyenlő a személlyel, legalábbis egészséges esetben (gondoljunk a csak a munkájuknak élő emberekre, akik ennek érdekében mindent feladnak).
Ez egy nehéz tény, hiszen ha a gyerek éjfélkor felébred, és sír vagy rosszul van, nem fogja azt mondani a szülő, hogy ő most nem, ő pihen (ismét mondom, egészséges esetben). Mert ezek a helyzetek a szülőséggel járnak. Amit mi most keresünk, az a kettő közötti vonal, ahol a személy és a szülő találkozik. Azt, ahonnan vissza lehet lépni a személyiségnek önmagába, hogy saját magával foglalkozzon - mert ez nem önzőség.
Erre természetesen vannak gyakorlati tippek: határok világos lefektetése másokkal megbeszélve, napirendek készítése, stb., én most mégsem erről szeretnék írni, hanem egy már fentebb említett kérdésről.
Felvállalni, hogy "Elegem van."
Felvállalni azt, hogy idegesít a gyerekek viselkedése. Kimondani legalább magamnak, hogy jó lenne, ha ma nem lennének itthon, nem kéne vasalni, főzni, tanulni, stb., mert valahová le vannak passzolva és aggódni se kell értük. Felvállalni, hogy a következő elhagyott szennyes zoknit már csak át akarjuk lépni és hogy néha bizony a tankönyvekre ránézni számunkra is traumatikus élmény tud lenni. A matchboxról és a LEGO-ról nem is beszélve.
Komolyra fordítva a szót, a legtöbb szülő bűntudatot érezhet amiatt, hogy ilyen gondolatok támadnak benne. Mert mindenki szeretne jó lenni, tökéletesen szeretni a gyerekét, mindent megadni neki, hogy életképes felnőtt legyen. De ez nem mindig fog menni. És néha nagyon rosszul lenni az egésztől is szabad. És ez a kulcsszó.
Szabad felvállalni a saját érzelmeinket. Szabad nem akarni nevelni. Szabad nem akarni gondoskodni. El kell fogadnunk, hogy nem vagyunk száz százalékig gondoskodásra huzalozva. Nem lehet. Kell lennünk önmagunknak is. Meg kell találnunk, kik vagyunk, ha nem szülők vagyunk és aztán el kell fogadnunk, hogy ez az oldalunk nem mindig ugyanazt akarja, mint a szülőszerepünk vagy a gyerekünk vagy az élettársunk.
Kedves Olvasók, kedves Szülők, ne terheljük magunkat bűntudattal az érzelmeinkért, gondolatainkért. Jönnek, és mennek, ha hagyjuk. Kimondani, hogy nem akarjuk, nem bírjuk: emberi jog. Szükséglet. Nem vagyunk kevesebbek környezetünknél, se annak alárendeltjei. Fogalmazzuk meg, legalább magunknak. Winnicott mondta ki: mindenki legfeljebb "elég jó" szülő lehet. Vegyük észre az ebben rejlő szabadságot. Megérdemli minden felnőtt, aki magára vállal és szeretettel kezel egy emberi életet, hogy megfogalmazhassa, amit érez.
Már majdnem egy hónapja zajlik az új tanév, és amellett, hogy a gyerekeknek segítenek, saját maguk számára is tehetnek egy szívességet azzal, hogy megtartják a fent leírtakat. Hogy nyitnak azok felé, akik igénylik, hogy kimondhassák és hogy ha maguk igénylik, akkor kimondják másoknak. Amit szavakba öntünk, az mindig egy kicsit könnyebbé válik.
